(XY - nevezzük Emmának, úgyis szinte minden stroytelling alapú cikkemben Emma a főszereplő.)
​
Emma nagyon görcsös, utál bejárni a munkahelyére, állandóan fáj a feje és a gyomra tőle. Utálja a főnökét, utálja a kollégáit, utálja a közlekedési dugókat, és utál reggel felkelni. Ezek közül minimum egyet biztos te is utálsz...

Mivel tényleg nagyon utálja, Emma elkezd dumálgatni mindenféle ismerősökkel, mit tegyen. Mondanak neki közhelyes tanácsokat, van, aki pszichológushoz küldi azzal, hogy tutira depressziós, más asztrológiai tanácsadásra, hogy meglássa az útját, amit nem lát, ő meg egyre jobban vergődik. Már nem mer beszélni senkivel, mert mindenki őt hozza ki hibásként, noha semmi más nem történik, minthogy rossz neki, és nem tudja, mitől lenne jobb.

Munka közben, motiváció híján, mindenféle random cikkeket olvasgat, ekkor rátalál egy blogra. A blogot egy utazó cikkíró vezeti, aki a dögunalom irodai melóját hagyta ott ezért a kicsit nomádabb, de cserébe látványosan boldogabb életért. Körömcipő helyett bakancs, profi frizura helyett sima lófarok, és minimum 10 évnyi megfiatalodás... Mindent eladott és feladott, most pedig utazik és ír róla. Emmának ez nagyon bejön, inspirálja, annak ellenére, hogy ő soha az életben nem akarna lelépni otthonról, hiszen 2 kutyája, egy helyhez kötött potenciális férje és egy betegeskedő apukája is van - nem, nem lehet. De az élet, a szabadság mégiscsak vonzza.

Emma olvassa a blogot, és a blog alatt más blogok ajánlatai is megjelennek. Ott van egy mindenféle karriertippekkel foglalkozó srácé, aki nem hagyományos módon térképezi fel, ki mihez ért igazán. Bár annyira nem érdekli, a büdös trolin végül is lekattintja Emma ezt is, mert miért ne, lehet, hogy izgalmas.

A srác elég sokat posztolt már az elmúlt években, tök jó sztorikat írt le az ügyfeleiről, számos sikersztoritól számolt be. Elég kevesen olvassák, de láthatólag akikhez KELL, azokhoz eljutott, és tömegek ide vagy oda, a vállalkozása szépen épült az évek alatt, ez nyilvánvaló. Milyen inspiráló: a saját útját is leírja az ügyfeleké mellett...

Emma pár hét múlva végül el is felejti az utazós blogot, teljesen ráfügg a srác írásaira, és úgy dönt, konzultációt kér tőle. Beszélgetnek. A páradik ülésre kiderül, hogy a sok mindennel, amit utál, valójában nem lenne baja: konkrétan a munkájából van elege, a terület nem is érdekli igazán. Emma megvilágosodik, és olyannyira szép ívet kezd felvenni ezután az élete, hogy másoknak is elmeséli a történetét.

​Ez a cikk reklámozhatná a karrieres fiút és a blogolás fontosságát is. Bármelyik lenne is, lényege az ÚT: az, hogy a változáshoz valamit tenni kell. Hogy ez mi? Nézz csak körbe, tele vagy eszközökkel. Olvashatsz róluk, tanácsadóhoz fordulhatsz... Nem kell egyedül zöldülnöd a bajoddal. Az emberek problémái hasonlóak, és úgy 30%-ukban az is közös, hogy meg akarják oldani azt.
Ám ehhez kell egy út. Más útját olvasva pedig te magad is rálelhetsz a sajátodra.
Na, ez a történetmesélés műfaj lényege.

Szövegírást rendelni sokak szerint ciki. Mert a webfejlesztéshez meg a grafikai részhez nem kell mindenkinek érteni, de írni a suliban mindenki megtanult, és mekkora gyászhuszár már az, aki még egy 8 perces olvasásidejű bemutatkozóanyagot sem képes magáról összedobni! Vagy az, akinek nincs ideje még a heti 1 bejegyzéses blogjára sem...

A szövegíró emiatt sokszor titokban van tartva. Olyan ez, mint a Szex és New York első évadában a Titkos Szex c. rész, amikor csak eldugott, városszéli helyeken lehet nyilvánosan mutatkozni a másikkal, mert, bár, minden tök szuper vele, mégsem lehet megmutatni a világnak, a nyújorki elit előtt tök gáz. Nem, nem az gáz, amit csinál, hanem a tény gáz, hogy van. Az, amit képvisel.

Mostoha terület a szövegírás, hiszen mi teljesen el vagyunk rejtve, kvázi szellemírók vagyunk, láthatatlan kezek, fantomok a gép mögött. Nyilván, nem az a gond, hogy egy abszolút független céges blognál nincs kint a nevünk, sokkal inkább az, hogyha a tartalmak dicséretet kapnak, minket a lehető legritkább esetben említenek meg. "Köszi a fejlesztőnek, XY-nak." A szöveg meg csak úgy lett, általában... Sic!

A szövegíró társadalom egyébként ebbe könnyűszerrel belenyugszik, amit részemről károsnak tartok, mert én minden erőmmel azon vagyok, hogy bebizonyítsam: a szövegírás egy szakterület, amihez tehetség, gyakorlat és rengeteg befektetett energia kell, a bepötyögött betűknél sokkal többet jelent.

Mindenkit arra biztatok, hogy ne tartsa gáznak, ha szövegíróval dolgozik, mert az írás és a profi szövegírás nem ugyanaz. Akkor pláne nem, ha a szövegíró a szövegíráson túl a struktúrával, a kreatív koncepcióval is foglalkozik. Mi is teljes értékűek vagyunk, és amíg Amerikában már külön ágazatai vannak a szövegírásnak, és az ágazatoknak felkapott szakértői, akikért versenyeznek, itthon még mindig a "de hát ez most ez mi ez / de hát biztos kell ezért fizetnem? / de hát ezek csak betűk, a recepciós Micike is tud írni" az általános jellemző.

Ha a versenytársaid így is vannak vele, te ne legyél! Járj előttük ne csak egy, hanem sok lépéssel. Bízd profi, adott területen jártas szövegíróra a munkát, és ne szégyelld: 2019 végén ugyanis kevés ennél menőbb dolog van, amit megtehetsz a vállalkozásodért.

Egyeztessünk? Ígérem, ennél visszafogottabb leszek!